Visszakapott élet

Már tudom, hogy nem ég el az élet
Gyertyalángon.
Nem érdekel, hogy körte terem
Az almafákon.
Jeges a szél és forró a nap,
Keskeny az út, illó a pillanat.
A múlt nyomát eltakarja a por,
Hideg csillámmal szitálja be a hó.
A Hold ezüst tányér, nem fölfalható cipó.
Kezemhez ért a testmeleg,
Nyitott szemembe néztek szemek.
Kaput nyitottam az érzelmeknek,
Nem féltem, hogy megsebeznek.
Újra kering a vér, ujjam begyéig ér.
A gondok hiába nyöszörögnek,
Szellemek hiába dübörögnek.
Idegen sejtek összekeveredtek,
Ölelkeztek az atomok,
Megcáfolták az anyagot.
A hajad, szemed pillája,
Lábad és kezed elmosódott,
Idegen testbe ért,
Összeolvadt, mint kohóban az érc,
Szövetté vált a ruhában a férc.
A csiszolt üveg szikrázó fénye,
Ott pattogott a kandalló tüzében.
Az új elegy megült a tárgyak felett.
A hangok mászkáltak a függönyön,
Muzsikált a szoba sarkában a por,
Kavargott, forgott körben a mosoly.
Zene hangjai megbontották a sötétet,
A dallamok faltól falig értek.
Nem volt álom, érzem, tapintom, látom,
Magamhoz húzom, kezembe rántom.
A végtelen határtalanságát értem,
Az idő, olvasztó tégely,
Kagyló a tenger mélyben.
Kiolvadok, arany leszek,
A kagyló, mint igazgyöngyöt rejtegetett,
Látom magam, mint igazi érték,
A porból, mocsokból kibukkanó szépség.
Phőnix madár, ami a perzselő tűzből újra éled,
Szálldogáló csillámaként a fénynek,
Mert szeretnek, és újra szeretet érzek.