Felesleges generáció - A gasztronómia

A háború után éhezett az ország. Éheztek a kitelepítettek, éheztek a városlakók, és éheztek a vidéken is, mind azok kivételével, aki bölcs előrelátással, és nem kevés szerencsével felhalmozták az ennivalót a rosszabb időkre. A hatalom nem kevés erőfeszítést tett, a városlakok etetése érdekében. Az úgynevezett, padlássöprés időszakában nem éppen úri eszközökkel kutatattak az eldugott élelem után. Ez az időszak nem tett éppen jót a deklarált munkás paraszt szövetségnek. Megjelentek a feketézők is. No, nem a kávéivók rendje volt a feketéző, hanem azok az ügyeskedők, akik a ki tudja honnan és milyen eszközzel beszerzett élelmiszert méreg drágán adták el az éhező városiaknak, Nem egy család megőrzött kis vagyontárgyai, ékszerek, porcelánok kerültek a feketézők mohóságának áldozatául. Gyakran a karikagyűrű, a családi porcelánok utolsó míves darabjai lényegültek át szalonnává, cukorrá. Nem haltunk éhen.

Később a városi munkásság és a vidéki parasztság osztályszövetségének elemei körvonalazódtak. A lovas kocsikon a városba hozták a környékbeliek a terményeket, és a műszakváltáskor az anyák a piacokon már vásárolták a magyar vidék gyümölcseit és zöldségeit. Akkor már nem voltunk éhesek. De hol volt még a minőségi és mennyiségi élelem.
Hús nem volt, esetleg fagyasztva, nem mélyhűtve, csordogált a gusztustalan lé, és zöldbe játszott a hús. Így gyakran vasárnap is a jól bevált levesek, sütemények képezték az étlap alapját. Az élő csirke párban. Otthon kellett levágni. A Zöldségbolt előtt dróthálós ládákban kotkodácsoltak, otthon a levágásig még tébláboltak a fürdőszobában. Borzadva néztem a mészárlást, émelyegve a kopasztást, Csak a hagymás sült vér enyhíthette a fájdalmamat, amit nagyanyám vasárnap reggelire nekem csinált.



Aztán konszolidálódtunk: a közértben vásároltunk. Volt választék, kannás tej, üveges tej, barna kenyér, fehér kenyér. A minőségi húskészítmények is megjelentek a csemegéspultokon,
de a gyulai kolbász és a téliszalámi elérhetetlen volt. Leginkább a lecsókolbász és a párizsi volt a netovábbja. Majd lettek ABC áruházak, és a gurmanoknak Mézes Mackó, belvárosi közért, ahol soha nem ízlelt ételek sorakoztak, persze jó áron. Hol volt akkor még az élelmiszer áruházláncok áru dömpingjei, télen paradicsom, ma már eper és cseresznye. Mire bejött a vágyott nyugati árubőség, addigra kiürült a pénztárcánk, úgyhogy ennek áldásából gyakorlatilag alig részesedtünk. Apropó a boltok reggeltől délutánig voltak nyitva, ha elfelejtettünk sót venni, szégyenkezve kopogtattunk be a szomszéd asszonyhoz, ugyan kisegítene bennünket. A két háromnapos ünnepek előtt kenyér beszerzés, fölért a háború utáni beszerzések nehézségével, futottunk, hogy elérjük a nyitva tartást, sorban álltunk, vagy várakoztunk, mikor jön a kenyeres kocsi.
A banánt még a nyolcvanas években is pult alól szereztük.

Nemzeti dohánybolt. Gyerekkoromban, kis kőpavilonokban, ami 2 négyzetméternél nem igazán volt nagyobb, öreg bácsik árulták a cigarettát, szálanként is lehetett venni. Nyalókát 1 forintért, a piros színű kakasos, baba formájú átlátszó celofánba csomagolva, hurkapálcika volt a fogója. A szüleinktől kapott forintot a trafikban dorbézoltuk el. Először nyalókára, majd később cigarettára költöttük 5 szál fecske egy nyalóka arányban.

Mi cipőt a cipőboltból, szövetet a szövetboltból, kozmetikai szereket az illatszerboltból, ruhát a ruhaboltból, bútort a bútorboltból vásároltunk. Az állami áruházak, később Centrum Áruházak lettek. Ezek voltak a plázák silány elődei.
Mi kirakatokat nézni jártunk be a belvárosba vasárnaponként. Mi így plázáztunk.