Fekete – fehér

Melletted álltam, hófehér ruhában,
most szél lengeti özvegyi fátylam.
Szürkék voltak az évek
de a vágyak tűzvörösen égtek.
Narancsnap szemembe tükrözött,
holdezüstöt dédelgettem kezem között.
Hajamnak hollószín szála belebújt az éjszakába,
hószín fehérje beleolvad a téli varázsba.
Mélyfekete sötétek, és a szitáló köd között
a világ ezer és ezer színbe öltözött,
nyakamba, napról napra más színű kendőt kötözött.
Lila ködök mágikus éjszakákon,
csillogó álom, kék nyugalom a ritka valóságon.
A sakktáblán a fehér gyalog, játszmát nyitott,
a fekete királynő tetszhalott, mattot kapott.
A fehér papíron, furcsa fekete fák rajza,
de gyerekkéz színes álmokat festett a falra.
Az angyal tolla hófehér, a gonosz fekete,
szürke az élet vége, tarka az eleje.
A bölcsesség mérlegel, porlik a dogma,
az igazság töprenkedik mielőtt szólna.
Van úgy, hogy izzó parázsba lépsz, hiába égsz,
van úgy, látod a célt, de nem arra mész,
Latolgatod, kúszol-mászol, lovak közé csapsz,
vagy bénán tétovázol.
Sírj e, vagy nevess, hajtsd meg fejed,
vagy szemed büszkén égre szegezd.
Állj be a rendezett sorba,
vagy zárd magad áristomba,
esetleg rendezd át a sorokat,
feszegesd le a börtönrácsokat.