Ekloga

Fa
Víz közepén elült már az est, fáj, ezen csók se segít,
Állok, de már motoszkál, neszez, készül a vízen az éj.
Vár a remény, odafenn ül a hold, haza készül a fény.
Állok a tóban egy szál magam, félek, mert édes a vágy.
Láthatom újra az álmom, a múlt örök tiszta vizét.
Áldott a mámor felébredek, vágyom az élet szavát.
Szétszakadt szívem, hol már az erdő, hova tértek a fák,

Költő
Kár volna sírnod, tisztul a fény, reggel tűnik az árny,
Tó közepében az égő hajnal fényében száz csoda vár.
Zöld minden, törzsedig ér és rád nevet a hajnali szél.
Szép itt a táj, nem sivár semmi, már ez a nyári vidék.

Fa
Kín a magány, rideg szél ijeszt, félem a tél hidegét.
Nincs itt az élet, a tó üres, fáj a remény, öl a szél.
Múltam már takaró rajtam, csak a semmi mesél,
Társakra vágyom, a part menti fák a hazám igazán.

Költő
Bízz mindig, míg olvad, jég kopik, és nő a kéreg a fán.