Dombok között

A dombok között a szitáló esőben,
A csönd nyújtózkodik, az álmos időben.
Az úton átvág néha-néha egy-egy őz,
A nyúl ijedten lelapulva elidőz.

A zöld szín árnyalata végtelen,
Harsog az üdeség a dombi réteken.
Az erdősáv sötét és haragos,
Közte néhány fa sárgásan mosolyog

A bokrok közül néhány frivol cserje,
Kérkedve pirosat lobbant a szemedbe.
Szántó barnája simul a domboldalra,
Sárgán csillog a napraforgó, amott balra.

Messze vannak egymástól a házak,
Körülöttük tágas kertek, udvarok,
Néhány kutya kötelességből vicsorog,
A távolban alig látszik, egy ember ácsorog.

Az út elorozta az erdőtől a földet,
Az irtás, fűvel tapasztott gyógyuló seb.
Felszusszant az ébredező élet,
A madarak a fénynek zenélnek.

Érzed, hogy csak itt valódi az élet,
Nem galád, gyilkoló önös érdek,
Hanem a tiszta levegő keresi a szádat,
Lágyan ölelget, belopja szívedbe a vágyat.