Könyörgés

Uram, a lelkemet veszni ne engedd!

Nyugodj meg gyermekem, én megbocsátok,
Magad tépted ki lelkedből az összes virágot.
Látom, már bánod, a hegy tetejéről kiabálod,
Zokogva, imádkozva térdedre rogyva,
Mea culpa, mea maxima culpa!

Uram a lelkemet veszni ne engedd!
Tudom sohasem voltam igaz gyermeke a földnek,
Dúltam elveket, bíráltam írásokat, bontogattam falakat,
Bezörögtem idegen ablakokon, lebecsültem szavakat,
Nevettem hívőket, és a hitük nélkül felébredőket,
Gúnyt űztem az egész világból, viccet csináltam a halálból,
Magamat elsirattam, mások bajából magamnak loptam,
A gonosz tetteit eltakargattam, ami fájt azt megtagadtam,
Nézz rám Uram, elfáradt magamra, aki térdre rogyva,
Hozzád kiált: mea culpa, mea maxima culpa!

Nyugodj meg gyermekem én látom, hogy bánod,
Én lelked minden titkát ismerem, én megbocsátok.

Uram, nem tetted könnyűvé életemet, sok volt a próba,
Sokszor elbuktam, tettem, amit tudtam, a földre zuhantam,
Felálltam, magamat leporoltam, rád haragudtam, mert
hozzám engedted a rémeket, azt hittem nem fogod kezemet,
Tiltakoztam, kiáltoztam, végül elfogadtam a sorsomat,
Magamnak megbocsátottam, de nem gyóntam meg a bűnöket,
Most térdemre rogyva sikoltom, mea culpa, mea maxima culpa,

Pihenj meg gyermekem, én tudom, hogy bánod,
A lelkedbe látok, örökre mindent megbocsátok.