Megbocsátok

Megbocsátok az időnek,
ritka igazáért,
megbocsátok a sorsnak,
szivárgó vigaszáért.
Öreganyám óvó kezéért,
aki szeretni tanított,
apámért, anyámért
-mindkettő halott-,
mert életet adott,
megbocsátok,
hogy elvettek belőle
sok-sok napot.
Megbocsátok a meg nem
fogant gyermekért,
kárpótolt lányommal mindezért.
Megbocsátok, bár művész nem vagyok,
de írhatok, rajzolhatok.
A madarak magot csipkednek a kertben,
a szomszéd macska meglátogat reggel.
Megbocsátok az embereknek,
rám köszönnek, mosolyuk könnyet kerget.
Megbocsátok a teremtőnek,
hazámért, szűkebb pátriámért, ahol lakom.
A csöndért, a szivárgó fényért,
a gyenge szélért, fákért a domboldalon.
Megbocsátok, mert barátok keresnek,
s voltak, akik feltétel nélkül szerettek.

… és megbocsátok önmagamnak,
a bizonytalan léptű tegnapoknak,
a titokzatos jövőnek,
köszönöm szobám melegét,
a nap szolid erejét,
a hajdani szerelem gyönyörét,
az emberi lét minden örömét…